Ray Of Hope 2. Rész

Író: Tia

Műfaj: Yaoi

Páros: JiHope (BTS)

Besorolás: +12, +16, +18

Tartalom: Hoseok lassan harmincas éveiben járó író, ki már elveszítette élete célját, így csak sodródik a napok tömkelegéjével, de egy megszokott estéje során találkozik egy aprócska fiúval, kit meg kell mentenie. Hogy milyen hatással lesz a fiú az életére és mi is történt vele, amiért segítségre szorul? A részekből megtudhatod… 😊

Sziasztok babócák! Sajnálom a nagy kimaradást, de sajnos nem tudtam eddig írni... :( Remélem tetszik ez a rész is :) Kellemes olvasást!

Reggelire készítek egy nagy adag palacsintát csoki öntettel és mellé teszek egy tálba csokis müzlit tejjel, ha véletlenül nem lenne elegendő. Egy pohárba friss kakaót készítek és ezeket egy – még sosem használt – reggeliző tálcára teszem az evőeszközökkel, majd megpróbálok úgy eljutni a szobáig, hogy véletlenül se törjek össze valamit. Meglepetésem sikerül épségben eljuttatnom az ételt a hálóba, majd a meglepett fiú ölébe teszem a takaróra.

- Jó étvágyat! – mosolygok rá, de mikor hosszas gondolkodás után sem kezd el enni: felhúzom szemöldököm – Baj van? – nézek rá, de megszeppent tekintete megmosolyogtat. Elképesztően aranyos így…

- Ne-nem… - süti le szemeit.

- Csak? – fogom meg óvatosan kezét, hátha rám néz, de a várt hatás elmarad, csupán szégyenlősen összehúzza magát – Jimin, ha nem beszélsz nem értem mit szeretnél! – nyúlok álla alá, ezzel késztetve, hogy mély sötét szemeivel rám nézzen.

- Ez-ez túl sok, túl kedves vagy és-és nem tudom hogyan viszonozzam… - hebegi halkan, ajkai meg-meg rándulnak ahogy a sebei megnehezítik a beszédét.

- Nem kell viszonoznod semmit, csak egyél szépen amennyi jól esik. – engedem el, de bátortalan pillantása nem hagyja, hogy így zárjam le – A kedvemért! – mosolygok rá, mire végre – bátortalanul –, elmosolyodik.

Lassacskán neki áll a palacsinta elfogyasztásának, ami azért megnyugtat, mert féltem már, hogy nem akarja elfogadni. Felállnék mellőle, hogy a nappaliba induljak, de Jimin hirtelen csuklómra fogva néz fel rám – Ne-ne menj el! – szól halkan ezzel elérve, hogy agyam teljesen kiürüljön és a nappali helyett inkább visszafészkelem magam az ágyba mellé, mi láthatóan megnyugtatja. Furcsa fiú. Egész eddig bántalmazták és mégis igényli a társaságom? Vagy csak nem akar egyedül lenni egy idegen lakásban? – suttog a tudatalattim. Talán tényleg csak ezért.

Édesen ügyködi fel a villájára a kis palacsinta darabot, majd próbálja úgy a szájába tenni, hogy ne az ágyneműt etesse meg vele. Ajkait résnyire nyitja ahogy közelit a csokis falat és ahogy sikeresen szájában landol az, lassan kezdi rágcsálni, nagyokat nyelve. Szeme megakad a kakaón és óvatosan nyúl érte, de mikor ajkaihoz ér az édes nedű: mint egy igazi kis gyermek, úgy habzsolja a langyos finomságot. Szemeit szorosan összezárja ahogy leteszi a már félig üres poharat, majd újabb falatot enged meg magának ugyanolyan édesen, ahogy azt az imént tette.

Gondolataimból telefonom ránt ki, ahogy a zsebemben türelmetlenül rezeg a kis szerkentyű. Namjoon az, a legjobb barátom, nem mellesleg rendőr és a párja Jin orvos. Mivel nem szeretném, hogy Jimin hallja, miről szeretnék beszélni vele, így felkelek mellőle – Mindjárt jövök. – mosolygok rá, majd mielőtt szólhatna: a konyhába megyek és felveszem a telefont.

- Szia. – köszönök, majd bele is vágok – Tegnap találkoztam egy fiúval. Bántalmazták és nem igazán tudtam rajtad kívül, kinek szóljak.

- És most hol van? – kérdi, rekedtes, fáradt hangon. Biztosan nem rég kelt csak fel.

- Nálam, éppen reggelizik. Nam – mély levegőt veszek –, szeretném, ha Jin megvizsgálná.

- Hm… Pontosan mi történt? – na igen, gondoltam ez lesz az első kérdése, de nem hiszem, hogy ez telefon téma lenne.

- Gyere ide Jinnel és elmondom. – engedek magamnak egy pohár vizet, mit azonnal számhoz is emelek és hagyom, hogy a hideg folyadék végig nyaldossa a torkom.

- Miért nem hozod be az őrsre? Vagy ha megsérült akkor a kórházba először? – megint túl sokat kérdez feleslegesen, de gondolom ez már szakmai ártalom.

- Így is fél az idegenektől és nem igazán van olyan állapotban, hogy mászkáljon. Namjoon, kérlek! Csak kis gyerek még… - tudom, hogy ez megfogja hatni.

- Jól van, dél felé átmegyünk, ha az úgy jó. – sóhajt én pedig az órámra nézve látom, hogy még csak reggel hét van. Legyen, végül addig talán több mindent megtudhatok róla.

- Köszönöm! – mosolyodom el, majd kinyomva a telefont, zsebre teszem és keresek egy lázcsillapítót, amit egy másik pohár kakaó társaságában beviszek a szobába – Ha végeztél, ezt vedd be! Nem szeretném, hogy rosszul legyél. – adom át neki és visszabújok mellé.

Jimin lassan, de biztosan elfogyasztja a reggelit és most megdicsérem magam, amiért ilyen sokat csináltam, mert láthatóan tényleg jól esett neki és még a müzli is elfogyott a tányérából. Szemezve a tablettával felém fordul és halkan megszólal – Ez mi? – néz rám félénken.

- Lázcsillapító és fájdalomcsillapító. – mosolygok rá biztatóan és hatásosnak tűnik, mert ajkai közé veszi a fehér kis gyöngyöt és a kakaóval le öblíti torkán nagyokat nyelve – Kérsz még valamit? – ülök fel mellé, mivel picit megijeszthettem. Mondjuk én is megijednék, ha valaki hirtelen mellettem teremne… elmosolyodva megrázza fejét, de szemét most nem süti le, ami engem is mosolygásra késztet.

- Köszönöm! – néz hálásan és olyan édesen, mint egy igazi boldog gyermek.

- Szívesen! – teszem le a tálcát az éjjeli szekrényre és visszafordulok hozzá – Jimin, van egy orvos ismerősöm és szeretném, ha megvizsgálna. Megengeded neki? – nézek rá bátorítóan és csak reménykedem benne, hogy igent mond, mert nem szeretném, ezt rá erőszakolni.

- Mi-miért? – néz kissé rémülten és nem értve a dolgot, ami viszont nagyon is meglep – Felesleg lenne, úgyis vissza kell mennem egy vizsgálat ezen nem változtat. – hajtja le fejét és az előbbi gyermeki boldogsága szomorúságba vált át. Visszamenni? Azt már nem!

- Nem mehetsz vissza! – nyúlok álla alá, de mi előtt folytathatnám szomorú szemeit rám szegezi és beszélni kezd.

- Muszáj, különben bajba kerülnél miattam és azt nem akarom. Nem akarom, hogy bántsanak téged! – de ki tündéri, ahogy védeni próbál. Jaj, de nagyon gyerek vagy te még!

- Jimin, többé nem fognak téged sem bántani, nem hogy engem! Majd a rendőrök elintézik ezt, csak fel kell jelentened! – mosolygok rá, de riadt tekintette leolvasztja mosolyom.

- Ne-nem tehetem. Ak-akkor a szüleimet is fel kellene és még kiskorú vagyok, nem akarok intézetbe menni, nevelőszülökhöz végképp nem! Ne-nem akarom! Hoseok, megöl ha megtudja, hogy feljelentettem! – kezdenek el potyogni könnyei, miket gondosan letörlök. Van igazság abban, amit mond, de akkor sem fogom visszaengedni!

- Ne sírj Jimin! – ölelem meg óvatosan – Megoldjuk, nem hagyom soha többé, hogy bántson! – fonom köré karjaimat, míg ő is egyre szorosabban bújik hozzám – Engedd, hogy segítsek!

- Fé-félek! – néz rám könny áztatta arccal, mi lelkembe tapos. Sosem szabadna egy ilyen édes teremtésnek ilyent átélni – Ha-ha nem megyek vissza: kerestetni fog és hamar megtalálnak! Hogy akarsz segíteni? Nekik fegyvereik vannak, vérbeli gyilkosok. Hoseok, nem akarom, hogy bántsanak téged, amiért kedves vagy velem!

- Na először is, nem ismersz! Tudok vigyázni magamra és ha az megnyugtat, akkor a nap huszonnégy órájában rendőrök fognak állni az ajtóban, vagy elköltözök. Csak egy valamit ígérj meg! – nézek farkasszemet vörös szemeivel – Ne hagyd, hogy a félelem eluralkodjon rajtad! – törlöm le újonnan potyogó könnyeit.

Mikor már kezd megnyugodni ölelésemben, finoman végig simítok karján, majd elengedem apró testét – Zuhanyozz le, addig elmosogatok. – mosolygok rá, de megint csak értetlenül tekint vissza rám kisírt szemeivel.

- Te öltöztettél át? – szégyenli el magát, amit nem tudok hova tenni, majdnem el is felejtettem, hogy milyen fiatal.

- Csak a felsőd és a nadrágod cseréltem le. – mosolygok kedvesen, mire bólint. Megmutatom neki, hogy hol talál alsóneműt és hol találja a többi ruhadarabot – Segítsek felkelni? – nézek rá a szekrénynek dőlve továbbra is mosolyogva és csak most eszmélek rá, hogy többet mosolyogtam ma délelőtt, mint eddig az évben összesen, hm… érdekes.

- Kérlek! – süti le szemeit. Mellé álok, majd megvárom míg karjait nyakam köré fonja és óvatosan megemelem. Összeszorítja szemeit, de próbálja tartani magát. Lassan leteszem a földre és halk szisszenéssel erőlteti, hogy egyensúlyt nyerjen. Elengedem és felegyenesedem, így most először tűnik fel, hogy legalább egy fél fejjel alacsonyabb nálam. Lép egyet bátortalanul, de látom rajta, hogy kellemetlen neki és bár azért ügyes és biztos elboldogulna, a lelkiismeretem nem engedi, hogy egyedül hagyjam.

- Kapaszkodj! – szólok rá, majd egyik kezem háta mögé, másik kezem térde alá teszem és felemelem. Riadtan sikkant ahogy meglepődik és nyakam köré fonva kezét, fejét is oda préseli – Ne félj, nem esel le! – mosolygok a reakcióján, mire bátortalanul rám pislog hosszú fekete pillái alól – Na jó, a szobához zuhanyzó van, de a lakás másik végében van egy fürdőkádas fürdő is. Melyiket választod? – látom rajta, hogy komolyan elgondolkodik.

- Zuhany. – nyögi ki hosszas gondolkodás nélkül – A kádból nem biztos, hogy egyedül ki tudnék szállni. – süti le a szemét. Segítettem volna neki a kiszállásban, de bele gondolva: biztos kellemetlen lenne neki no meg nekem is, így bólintva a szobából nyíló fürdőbe viszem és a zuhanyfülke mellett leteszem – Vissza tudsz majd menni? – nyújtok felé egy törölközőt.

- Ühüm, köszönöm! – mosolyodik el szégyenlősen.

Csendben megyek ki, majd a reggeliző tálcát megfogva a konyhába megyek és mosogatni kezdek. Gondolataim végig Jimin körül forognak míg eszembe jut mit mondott arról az emberről. Bár próbáltam nyugodt maradni, azért megrémisztett a gyilkosság gondolata és szinte pánik szerűen nézek ki az ablakon, de megnyugodva konstatálom, hogy nyugalom van kint. Mikor végzek, hallom, hogy elzáródik a csap, majd pár perc után nyílik a fürdő ajtaja. Úgy döntök várok még egy kicsit míg elkészül, addig leülök a TV elé és megnézem mit adnak reggel nyolckor. Mily meglepő: semmi értelmeset. Vagy félóráig kapcsolgatom a csatornákat, mire megunom és kíváncsian a szobába megyek, de mielőtt benyitnék: bekopogok. Mikor meghalom Jimin aranyos hangját bemegyek de megtorpanok az ágy mellett. Az egyetlen – sosem használt – rózsaszín pulcsim van rajta, minek kapucniján kis maci fülecskék vannak. Elakad a szavam: hogy lehet ilyen aranyos?

- Ez a felső igazán jól áll. – mosolygok rá kedvesen, majd gondolkodva picit: leülök az ágy szélére szembe fordulva vele.

- Remélem nem baj. – hajtja le fejét – Egyébként miért kopogsz a saját ajtódon? – majd meggondolva magát, kíváncsian tekint rám, mi mosolygásra késztet.

- Nem tudtam, hogy végeztél-e és nem akartam rád törni. Jobban vagy? – nézek végig rajta. Az már egyszer biztos, hogy nála szebb embert még nem láttam… és most fejben felpofozom magam ezért. Hoseok, hogy mondhatsz ilyent egy gyerekre? Hallod te magad néha?

- Igen, sokkal jobban. – mosolyog boldogabban és tényleg jól esik látni ezt.

- Jimin, emlékszel miről beszéltünk nem rég? – muszáj elérnem, hogy Jin megvizsgálhassa.

- Az emlékezetemmel semmi baj, csak nem tudom mit mondjak. Nem akarom, hogy bajod essen. – néz végig a szemembe.

- Nem erre gondoltam. – mosolyodom el az aggodalmán – Megengeded a baratomnak, hogy megvizsgáljon? – nézek komolyan, biztatóan szemébe. Kis töprengés után bólint, amitől még inkább mosolygok.

- Azt kérted, ne hagyjam eluralkodni magamon a pánikot. – néz komolyan rám, mire bólintok – Megígérem, de csak ha te is meg ígérsz nekem valamit! – hangja és tekintete is eltökélt.

- Mit szeretnél, mit ígérjek? – mosolygok rá. Most úgy érzem bármit megtennék neki.

- Nem akarok intézetbe menni és nevelőszülöket sem! – sóhajt mélyen, nekem pedig eszembe jut valami, amit még lehet megfogok bánni.

- Megígérem, hogy egyik sem fog megtörténni! – mondom ki, majd azonnal megölel, én pedig már most tudom, hogy Namjoon ezért kifog nyírni…