Műfaj: Yaoi
Páros: YugBam (Got7)
Besorolás: +12; +16; +18
Tartalom: "Mindig is irigyeltem az embereket...úgy élnek ahogy akarnak. Felnőnek, vágyakoznak, célokat tűznek ki és sok egyéb, mi számomra lehetetlen, de amit leginkább irigylek az, hogy szeretnek. Szerelmesek, boldogok, együtt élik le a szánalmas kis életüket...és ő is ezt fogja tenni..."
Sziasztok! Itt lenne az új rész, remélem tetszeni fog! Kellemes olvasást! Nincs át nézve még...
Yugyeom pov.
Bambam érdeklődve, kíváncsian tekint rám. Azok a szép szemei, látszik bennük minden érzelme, látszik, hogy egy igazán jó ember, csak nem becsülik meg...
Miért mondod ezt? – túr hajamba, tincseim simogatva. Meglepő mennyire jól tud esni egy ilyen kis gesztus is tőle.
Miért? Mert ez az igazság. Az emberek élnek, majd meghalnak. Nincs számukra örökké valóság, míg nekem itt van a végzet nélküli létem, ami a legkevésbé sem számít életnek. Mellettem nem lehetne boldog, nem lehetne családja, nem lehetne olyan élete, amit megérdemel, de legfőképp: nem lehet örökké velem.
Bambamnek hosszú a napja és bár legszívesebben oda mennék hozzá és segítenék: nem tehetem. Nehéz táskákkal próbál kivergődni a tömegből, biztosan vásárolt. Az embereknek szüksége van ilyesmikre, hogy életben maradhassanak. Mindenkinek vannak szükségleteik, nekem viszont csak rá van szükségem... Szükségem van rád Bambam!
Gondolataimból az autófék csikorgása ránt ki, de Bamie nem figyel a felé rohamtempóban igyekvő kocsira. Kezében az egyik szatyor leszakadt és éppen próbálja valahogy megfogni, amikor elé ér az autó – Bambam vigyázz! – kiálltok fel rémülten, bele sem gondolva mit teszek és már elindulok felé, amikor felém fordul és egy idegen fiú elhúzza onnan.
Az emlék hatására akaratlanul is szorosabban ölelem magamhoz – Emlékszel amikor majdnem elütött egy autó? Nem tudom mit tennék, ha egyszer bajod esne. – puszilok homlokára.
Egy fal mögé bújva figyelem, ahogy a fiú felsimít karján és rá mosolyog. Ne mosolyogjon rá! Ne érjen így hozzá! – Jól vagy? – öleli meg én pedig elég közel vagyok, hogy halljam Bambam szégyenlős válaszát. Zavarba hozta, miért? A fiú felveszi a nehéz szatyrokat és egészen hazáig segít neki, de a legrosszabb, hogy nevet. Megnevetetti... Én akarom megnevettetni! De tőlem csak fél...
- Jihoon, feljössz? – néz rá szégyenlősen, bennem pedig megáll az ütő. Fel akarja hívni magához? Miért? Ugye nem tetszik neki, kérlek ugye nem? Bambam az enyém, csak az enyém!
- Sajnos nem lehet, dolgozom. De ha szükséged van valakire – fordul szembe vele –, tudod a számom! – öleli meg, én pedig megint kezdek dühös lenni.
A fiú elindul és már mennék utána, ha nem hallanám Bambam sóhajtását – Yugyeom, tudom, hogy ott vagy valahol. Nem tudom miért tetted, ha te tetted, de őt ne bántsd! – hangja szomorú és érzem benne a könyörgését. Tudja, hogy itt vagyok, vagy csak reménykedik benne? Fogalmam sincs, de megállít. Felé fordulok, viszont már eltűnt a ház csendjében.
- Nem fogom! – suttogom magam elé, lecsúszva a sikátor hideg fala mellett, majd felhúzva lábaim térdemre hajtom fejem, így nézve fel a kis ablakra, mi Bambam lakását rejti – Bárcsak veled lehetnék, de az idő úgyis elvesz tőlem! – hunyom le szemeim.
- És ha megígérem, hogy vigyázok magamra? – néz rám gyermeki ártatlanságával. Bár ilyen egyszerű lenne minden.
- Ember vagy és az emberek – veszek mély levegőt, fáj ki mondani –, az emberek egyszer meghalnak, az idő pedig elmúlik. – nem akarom, hogy a múltam légy... Nem akarom érezni a hiányod évek múltán. Nem akarom a fájdalmat, ami az irántad való érzéseimmel jár! Mégis ahogy lélegzel, létezel...
- Gyere fel hozzám! – csókol ajkaimra visszautasítást nem tűrve, én pedig már most megbántam, amit tenni fogok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése