Vampire Heart - 10. Rész

Író: Tia
Műfaj: Yaoi
Páros: YugBam (Got7)
Besorolás: +12; +16; +18
Tartalom: "Mindig is irigyeltem az embereket...úgy élnek ahogy akarnak. Felnőnek, vágyakoznak, célokat tűznek ki és sok egyéb, mi számomra lehetetlen, de amit leginkább irigylek az, hogy szeretnek. Szerelmesek, boldogok, együtt élik le a szánalmas kis életüket...és ő is ezt fogja tenni..."

Sziasztok! Itt lenne az új rész, egyben az utolsó! Remélem tetszik majd! Kellemes olvasást! :)

Yugyeom pov.

- Akarlak, de nem tehetem! Bamie, ez rosszabb, mint a halál! – ölelem magamhoz aprónak tűnő testét. Nem lennék képes bántani, ilyen életre kárhoztatni, megölni végképp nem! Ő a mindenem, az egyetlenem! Ő jobbat érdemel ennél! - A méreg fájdalmasan pusztítja el a lelket, minden életet elvesz örök létre kárhoztatva. Nem tehetem ezt veled! – mégis, hányszor vágytam erre...

Gonosz vagyok tán, de minden pillanatban azt kívánom, bár velem lennél. Veled lehetnék. Bambam, annyira hiányzol! Annyira szeretném csak még egyszer látni azt az édes mosolyod, ahogy elpirulsz! Annyira szeretnélek még egyszer magamhoz ölelni, megcsókolni! Örökké veled lenni! Bárcsak megtehetném, bárcsak lenne elég merszem megtenni! De nem tehetem! Nem vehettem el az esélyed egy igazi életre, nem okozhatok fájdalmat, nem engedhetem, hogy erre a létre kárhoz, neked élned kell! Kellene...

Lassan egy éve, hogy akkor este megdobogtattad szívem, mégis minden éjjel hallom, ahogy nevemen szólítasz, könnyeid elnyelve. Leakarom törölni őket, megölelni, megnyugtatni, de nem merem! – Egyszer elmúlik és már nem fog fájni! – suttogom ablakod felé tekintve, ahol ugyanúgy ég a villany, mint minden éjjel. Látom, ahogy a sötétséget fürkészve figyelsz fel minden kis rezdülést. Engem keresel? Megbújva a fal mögött látom, hogy letörlöd könnyeid, de csak egyre több és több szökik meg gyönyörű szemedből – Nem érdemlem meg a könnyeid Bambam! – nem érdemlem meg, hogy értem sírj!

A nap lassan telik, én pedig ott állok minden sarkon nézve, hogy épségben juss haza estére. Ismét megállsz a sikátor előtt, mint mindig és megint csak a falat nézed. Mit látsz ilyenkor? Min gondolkodsz? Talán az akkor történteket? Ahogy a falhoz dőltél, reszkettél. Minden okod meg volt a félelemre és azóta is átkozom magam, amiért megijesztettelek, amiért megakartalak ölni. Mégis, ha akkor nem vagy itt sosem ismerlek meg.

- Érted bármit megtennék! – suttogsz, határozottan nézve szemembe, ölembe ülve, így egész tested láthatom. Szemeid magabiztosságot sugallnak, mégis reszketsz úgy, mint akkor.

- Bamie. – simítok végig pirosas orcádon és úgy bújsz tenyerembe, mint egy kis cica. Egy elveszett kis cica. Miért kéred ezt? Most miért akarod így?

- Ké-kérlek, kérlek! - néz szemembe könnyes szemeivel.

- Mit kérsz? - tartom szemem tekintetén, de lehunyja pilláit, ujjait pedig mellkasomra vezetve szorítja össze fekete felsőm görcsösen tartva.

- Ne-nem akarom, nem akarom! - potyognak könnyei, miket most letörlök orcájáról.

- Nem fog fájni! - suttogom felé, míg szorosabban tartom. Nem futna el, nem is tudna, de ezzel kicsit talán megnyugtathatom. Könnyei nyaldossák szép arcát, ahogy ismét nyakához hajolok - Fogd meg a kezem! - mondom, majd mikor megteszi összekulcsolom ujjainkat, ahogy ajkaim ismét bőrét érintik, de valahogy képtelen vagyok most megtenni - Hogy hívnak? - nézek fel arcára, szemeit szorosan összeszorítja, míg az esőtől nedves szőke haja homlokához tapad. Így meg nézve szép srác, inkább hasonlít egy angyalra ebben a fehér öltözékben, mint emberre.

Akkor még nem tudtam, de mostanra már igen. Tényleg egy igazi angyal, az én angyalom.

- Csak tedd meg! Ölj meg, vagy tégy olyanná, mint te, de nélküled nem akarok eltölteni többé egyetlen percet sem! – hajolsz ajkaimra és bár érzem mennyire kétségbe vagy esve, én már döntöttem! Emlékszel mit mondtam akkor este? Én igen...minden szóra, minden érzésre.

- Azt mondtad nem akarod- fogom két kezem közé arcát, de továbbra sem néz rám csupán felsőmbe markol - és én sem akarlak megölni! - vallom be magamat is meglepve. Valahogy úgy érzem képtelen vagyok megtenni...

Vonz a tekintete és akárhogy is, de képtelen vagyok mást tenni. Csak elmerülök gyönyörű fekete szemeiben és élvezem mennyire megremeg ahogy ujjaimat ismét végig húzom csípőjén fel egészen oldalán. Határozottan nem akarom most már megölni, teljesen máshoz van kedvem...vajon benne lenne?

- Mi-mit akarsz csinálni? - remeg meg hangja, ahogy ujjaim fehér inge alá bújnak lassan felfedezve milyen feszes hasa.

- Szerinted mit akarok? - búgóm fülébe, majd füle tövébe csókolok. Megfeszülve sóhajt, de nem lök el magától, nem mintha merne.

- Fé-félek. - sóhajtja, mikor ismét nyakára lehelek apró csókot, viszont most teljesen mástól vezérelve - Ne!

Hallom ahogy megint szipog picit, így szemébe nézek.

- Nem foglak bántani!

Szemeid lehunyva tartod, talán félsz rám nézni? Félsz, hogy miként döntöttem? Tested megremeg, ahogy végig simítok rajta, ajkaid elnyílnak, ahogy megcsókollak. Talán ez lehet az utolsó csókunk? Azt hiszem...azt hiszem ugyan azt érzem, mint akkor.

Nem tudom meddig feküdhetek mellette, míg édesen bújik hozzám, fejét mellkasomon pihentetve, de igazán élvezem. Még sosem volt mellettem ilyen sokáig senki, bár még senkivel sem szeretkeztem így, mert igen ez nem csupán szex volt, valamit igen is kiváltott belőlem és igen is közel került hozzám.

Ha tudtam volna mit is...

Megpróbálok úgy felkelni mellőle, hogy ne ébredjen fel, de sikertelenül. Amint felülök édesen, laposakat pislogva ül fel mellém, kezemre fogva – Ne menj el! – szólal meg halkan, kissé talán bánatosan – Kérlek! – hajtja le fejét inkább a fehér takarót nézve.

- Muszáj Bambam. – nyúlok álla alá, hogy rám nézzen megcsókolnám, ha nem látnám szemében megcsillanni könnyeit. Kérlek édesem, miattam ne sírj, senki sem érdemli meg a könnyeid. Végig simítok arcélén, majd közelebb hajolok hozzá – Megígértem, hogy nem bántalak, de ahhoz minél előbb el kell mennem, hogy be is tudjam tartani a szavam. – suttogom szavaim ajkaira.

Mert csak az ígéretem akartam betartani...

- Akkor ne tartsd be! – hunyja le pilláit mik alól egy apró gyémánt csepp szökik meg és végig fut szép arcán, egészen ajkáig – Nem akarom, hogy el menj! – kap ajkaim után és érzem mennyire kétségbe esett. Tényleg nem akar egyedül maradni, de muszáj elmennem, nem akarom veszélybe sodorni, mert az biztos, hogy én képtelen lennék bántani, de ettől még számtalan veszély venné körbe, ha mellette maradnék.

Rengeteg fájdalom érhetne édesem, ha velem maradnál. Veszély, amitől nem tudnálak megvédeni – Bambam, megbocsátasz, ha most rosszul döntök? Megtudnál bocsátani, ha megszegem az ígéretem?

- Azt ígérted nem bántasz, de a hiányoddal nagyobb fájdalmat okozol, mintha most megölsz! – hangod határozott, szemed még sem nyitod ki, pedig látni akarom tekinteted. Csak utoljára látni azt a csillogást, mi mindig ott lapul, utoljára látni lelked.

- Bambam – hajolok nyakához megcsókolva hófehér bőrét, mitől még inkább meg remeg karjaim közt, ölemben ülve - Nem fog fájni! – suttogom bőrére közelebb húzva magamhoz – Fogd meg a kezem! – szólok rá és mint akkor éjjel most is megteszi, én pedig összekulcsolom ujjainkat végig csókolva puha bőrét. Képes vagyok rá? Megtudom tenni? Ő kérte, érte bármit – Szeretlek! – lehelem szavaim, majd fogaim bőrébe mélyesztem és ahogy megérzem édeskés vérét, megerednek könnyeim. Sosem tudtam sírni, de amióta őt ismerem, már képtelen vagyok nem ezt tenni. Teste lassan erőtlenül borul rám, így elfektetem az ágyon elválva vérétől, végig simítva gyönyörű bőrén.

- Szeretlek kincsem, kérlek bocsáss meg nekem! – suttogom fülébe – Bocsáss meg! – csókolok ajkaira, de már nem fog vissza csókolni, nem fog magához ölelni. Élet-halál közt lebeg és már csak egy kis szikra tartja életben – Azt mondtad nélkülem nem akarsz élni, én viszont nem tudnék létezni a tudattal, hogy elkárhozik a lelked, vagy miattam halsz meg. Bambam nehezebb dolgot nem is tudtál volna kérni. Szerelmem, miért kellett neked elrabolnod a szívem? – hiába beszélek már hozzád, igaz? Talán így nem is hallasz.

Csuklóm átharapom, hogy megfelelő vérmennyiség jusson a szervezettedbe. Ajkaid közé csepeg vérem, tested pedig elönti a méreg. Látom ahogy átjár a fájdalom, de nem sikítasz, nem sírsz. Sokkal erősebb vagy, mint azt hittem! Szemeid lassacskán rám veted és örömmel nyugtázom, hogy az a kis csillogás nem veszett ki belőlük – Azt hittem megölsz. – halkan szólalsz meg, mégis megmosolyogtat, amit halok.

- Nem szabadulsz ilyen könnyen tőlem! – hajolok ajkaidra, mélyen csókolva, magamhoz ölelve testét ­– Most már nincs visszaút!