Műfaj: Yaoi
Páros: YugBam (Got7)
Besorolás: +12; +16; +18
Tartalom: "Mindig is irigyeltem az embereket...úgy élnek ahogy akarnak. Felnőnek, vágyakoznak, célokat tűznek ki és sok egyéb, mi számomra lehetetlen, de amit leginkább irigylek az, hogy szeretnek. Szerelmesek, boldogok, együtt élik le a szánalmas kis életüket...és ő is ezt fogja tenni..."
Sziasztok! Itt lenne az új rész, remélem tetszeni fog! kellemes olvasást! :)
Bambam pov.
- Tudod – hajtom le fejem, ujjaim végig futtatva mellkasán – ez sosem volt nekem való. Az élet nem mindenkinek olyan jó, mint gondolod.
Jinyoung ma megígérte, hogy velem tölti a napot, de szokás szerint nem tudta lerázni Jaebumot. Jaebumot, akivel képtelen szakítani, hiába mondja újra és újra, hogy megteszi. Sosem teszi. Tudtam mire vállalkozom, de nem gondoltam, hogy ennyire megfog, magával ragad Jinyoung. Tudtam Jaebumról mégsem mondtam nemet. Nem szabadott volna megtennem, mégis itt tartok. Fáj, hogy vele van, fáj, hogy azt mondja neki: szereti. Mégis elhiszem újra és újra, hogy velem lesz, hogy engem szeret igazán, hogy van jövőnk. Mindig hiszek neki, talán már sosem fog valóra válni, hogy mi együtt leszünk igazán és nem csak egy éjszakai kaland leszek majd?
- Szia Bambam. – lépsz csendesen a szobámba, ezzel a frászt hozva rám. Hogy kerülsz ide?
- Hogy kerülsz ide? Jaebum?
- Leráztam, megígértem, hogy veled leszek ma! – bújsz be mellém az ágyba és hiába minden ellentmondó gondolatom: hozzád bújva csókolok ajkaidra. Jinyoung, hát mégis engem választasz ma? – Ne haragudj, előbb kellett volna jönnöm! Ígérem kárpótollak! – csókod hazug, mégis jól esik. Jól esik, mert szükséged van rám, érzem. De miért csak ilyenkor?
Ujjaid végig simítanak bőrömön, ajkaid csókokkal lepnek el, mégsem érzem azt, hogy fontos lennék neked. Rám mosolyogsz, szemedben mégsem a szerelem tüze lángol, csak a vágy mutatja meg magát. Csak a vágy, ami tükröződik. Csak ezt keresed...
Minden érintésed felpezsdíti testem, lelkem mégis nemet kiállt – Akarlak! – suttogsz fülembe, míg testünk összeforr, de semmi érzelem nem hallatszik hangodban. Igaz lenne? Csak ez kellene?
Pihegve adod át magad az álmoknak, észre sem véve mennyi könny gyűlt szemeimbe. Nyugodtan bóbiskolsz és fel sem tűnik, mennyi fájdalmat hagysz magad után minden éjjel.
Reggel telefonom csengése ébreszt csókod helyett, a hideg cikázik testemen ujjaid helyett. Hiába kereslek az ágyban, már rég eltűnt tested, de minden hazug szavad itt hagytad.
„Sajnálom kicsim, nem maradhattam! Szeretlek!" – áll a cetlin, mit magad mögött hagytál. Szeretlek, szeretlek, szeretlek. Mindig ezt mondod, de még sem vagy soha itt. Miért hazudsz? Miért nem engedsz el, ha nem kellek? Mert van, amire kellek... Mindig, mindenkinek csak erre vagyok jó.
- Tessék! – szólok a telefonba, de arra nem voltam felkészülve, amit hallanom kell.
- Sajnálom, de az édesanyja az éjszaka folyamán elhunyt! – csilingel egy női hang, mi darabokra töri megtépázott szívem egy szempillantás alatt.
Könnyeim megállás nélkül folynak le arcomon, elhagynak pont, mint az egyetlen ember, aki tényleg szeretet, akinek az életem köszönhetem.
Hiába hívlak újra és újra, nem veszed fel a telefon. Hiába szólongatlak, nem vagy mellettem. Senki sincs mellettem, ha kellene. Nincs senki, akire számíthatnék. Az egyetlen ember, most távozott el...
- Sokszor hibáztam, sokszor hittem naivan másokban. Sokszor hittem, hogy számíthatok valakinek, de nem számítottam. Nincs már senkim. – nézek Yugyeom fekete szemeibe és már döntöttem, tudom mit akarok – Ha nem akarsz velem lenni, ölj meg, mert nélküled nem akarok élni! Ha akarsz... lehetek olyan, mint te?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése