Író: Tia
Műfaj: Yaoi
Párosok: YuMark,
2jae
Történet: Mark
és Jaebum kapcsolata nem felhőtlen, ennek legfőbb oka: Jaebum érzelmei. Még
mindig, lassan öt év távlatából is a szívét más bitorolja, az exe, akiért
bármit megtett volna, de neki el kellett mennie. Mark akaratlanul is más karjai
közé menekül, de vajon ezúttal jó embernek adja szívét?
Yugyeom pov.
- Mit mondjon
el? Yugyeom, mi történt? – áll meg Mark előttünk én pedig most
legszívesebben elsüllyednék szégyenemben!
- Miért jöttél
ki? – kérdem, inkább csak az ujjaimmal játszva.
Nem merek rá nézni…olyan érzés uralkodik rajtam, mi már nagyon régóta nem.
- Mert olyan
hirtelen elszaladtál és most te válaszolj! Mi történt? – térdel
le elém, megfogva a kezem, míg nagy szemeit rám veti.
- Tegnap bent
volt a kórházban Jackson apja. – hunyom le
szemem. Nem akarom újra hallani, nem akarom, hogy ő is így gondolja – Azt mondta miattam került ilyen állapotba
a fia és hogy amióta megismert csak tönkre tettem.
- De ez nem
igaz. – simít végig arcomon nyugtatásként, de most
olyan az érintése, mintha leforráztak volna.
- De igaz. – nézek
összezavarodott szemébe – Az én hibám,
hogy rossz kapcsolata volt a szüleivel és az nap is miattam vesztek össze. Ha
nem vagyok, nem lett volna ott, abban a sikátorban.
- Yugyeom, ne
mond ezt! – szólal meg halkan Jaebum. Jól esik, hogy
vigasztalni akarnak, de tudom, hogy az én hibám.
- Yugyeom – bújik
hozzám Mark – De mit csináltál estig? – néz
rám kíváncsian.
- Nem akarom,
hogy tudd! – szorítom össze a szemem. Nem, nem
mondhatom el. Még sosem voltam ennyire kétségbe esve – Nem akarom, hogy megijedj! Nem akarom, hogy eltűnj az életemből! – szorítom
ökölbe a kezem.
- De én – szólal
meg Mark, azon az édes hangján, de Jaebum a szavába vág.
- Sem ő, sem más
nem fog eltűnni! Yugyeom, fontos vagy mindannyiunknak és meg kell tanulnod
normális kommunikálni velünk! – igaza van. Meg
kell tennem, de annyira félek.
- Van egy
ismerősöm, aki már régebben költözött ide, nála voltam. – kezdem
el, de Mark tenyere térdemen megremeg –
Fűvel kereskedik és megkínált…és én csak egy kicsit megakartam nyugodni,
elakartam felejteni mindent.
- Történt valami
köztetek? – szólal meg halkan Mark, mire kipattannak
szemeim.
- Nem, senki más
nem kell, csak is te! – húzom fel ölembe és nem törődve
Jaebummal, vagy Mark ijedt sóhajával: mélyen csókolom meg – Rajtad kívül senki sem kell! Szeretlek! – ölelem magamhoz, míg
most már mosolygó ajkaira puszilok.
- Én is
szeretlek! – bújik nyakamba – Ezért voltál ilyen furcsa tegnap? – néz rám nagy szemeivel és
bólintok. Rettentően kínos ez most, pedig sosem volt ilyennel gondom. Mark, mit
teszel te velem? – Miért nem jöttél haza
inkább? – hajtja le fejét, így álla alá nyúlok, hogy szemembe nézzen.
- Nem voltam
biztos benne, hogy képes vagyok uralkodni magamon és nem akartalak bántani.
Bánom és tudom, hogy rosszul oldottam meg, sajnálom! – puszilok
orrára. Kicsit jobb, hogy tényleg elmondtam, de zavar, hogy Mark megtudta.
Hallom, hogy csörög a telefonom, de most nincs az a pénz, hogy én elengedjem
Markot a karjaim közül – Vedd fel,
Jaebum! – szolok rá, majd jobban magamhoz húzom életem szerelmét. Itt van,
tudja és mégis itt van. Itt van, pedig nem bántam vele úgy, ahogy azt az angyal
mi voltja megérdemelné. Szeretem, mindennél jobban szeretem – Kérlek, sose hagyj el! – hajtom fejem
mellkasára, míg hajamba túrva nevet fel.
- Nem foglak, de
ne csíkíz! – nevet és elhúzódna, de nem hagyom. Inkább
két kulcscsontja közé csókolok mosolyogva. Annyira édes és annyira nem érdemlem
meg…
- Yugyeom – jön
vissza Jaebum – Jackson orvosa volt az.
– szomorú a hangja, ezért elválok Markie bőrétől és felé fordulok, de ahogy
meglátom szemét azt kívánom bár ne tettem volna – Azt akarja, hogy menjünk be. Jacksont újra meg kell műteni. – néz
rám én pedig erősebben szorítom magamhoz Markot…Kérlek Jackson, nem mehetsz el!
Pár órával később még mindig itt ülök Jackson kórterme
előtt, míg Mark a kezem fogva bújik hozzám. Rossz érzésem van és rettegek. Ha,
ha ezt nem éli túl: tényleg miattam hal meg. Én-Én ölöm akarok meg… Jackson kérlek, nem teheted!
- Ön Kim
Yugyeom? – áll meg előttem egy fehér köpenyes,
szemüveges férfi, én pedig bólintva felállok hozzá Markkal együtt – Sajnálom, rossz hírt kell közölnöm. A
fiú, Jackson nem élte túl a műtétet. – mondja ki könyörtelenül, bennem
pedig megfagy a vér, ahogy szorosabban fogom Mark kezét is.
Nem! Jackson,
nem mehetsz el! Nem halhatsz meg! Gyere vissza, gyere vissza könyörgőm!
Könnyeim olyan gyorsasággal folynak le arcomon, mint
még soha és már csak a sötétségre figyelek fel magam körül és a csendre, amit
Mark riadt hangja tör meg, ahogy nevem kiabálja… - Miattam haltál meg! – szólalok meg, de nem tudom hall-e valaki
egyáltalán.
Bocsáss meg,
kérlek bocsáss meg!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése